Látás-Elvakultság-Odaadás Megszokás

Megszokásaink akadályozhatják a rálátást az újra, ami feloldaná azt ami a jobb életérzésünkhöz vezetne.

Ha hallgatnánk ezekre a változást kérő érzéseinkre, és vállalnánk a kockázatát a változtatásnak, az új látása kiszabadítana bennünket a múlt fogságából és mentesítene a múltba sodródás következményeitől.

A látásra való hajlandóságunk útjában nemegyszer az áll, hogy az érzékelt rossz dolgokat kötelező érvényűnek tartjuk. Ezért velük kapcsolatban bűntelennek érezzük magunkat. Ha elfogadnánk a megoldásokat kínáló látást, nem éreznénk a magunk által felállított rend elleni árulásként, így nem élnénk meg azt bűntudatként.

Látnunk érdemes, hogy megszokásaink el is választhatnak. Mintegy vakfoltként működhetnek az életünkben, vaksággal, sötétséggel, homállyal beterítve fontos dolgainkat.

Ekképpen változtatja az életünkben a múltbéli rosszat renddé a megszokás.

A múltbéli történetünkben a külső korlát belsőnkben lévő képe elzárja a kilátást a jelen más, szabad lehetőségeire.

Pontosan ugyanígy hat a megszokás ekkor, mint a Lelkiismeret. Hiszen a Lelkiismeretünk is valamilyen benső képpel helyettesíti a a valót, a valódi látást. Ennek következtében a múltbéli történet olyan módon fogja kifejteni a hatását, mintha még most is érvényben lenne, mintha még jelen volna. Tehát létezik ebben az értelemben úgymond “rossz Lelkiismeret”, amit jónak érzékelünk, azonban valójában a programozásunkkal nem támogatja megfelelően az életünket.

Az odaadás jelentheti azt, hogy megválás a régitől. Egyben valami újnak, jobbnak, korszerűbbnek a felfedezése, a magunk hasznára, ami által esetleg Más is gyarapodik. Az odaadás tiszta, és előrevivő folyamata, és értelme fontos tisztázásra vár. Sokszor félünk ettől a folyamattól, ettől az érzéstől.

Tapasztalhattuk már milyen állapot az, amikor elfog bennünket egy érzés, magával ragad, és esetenként a hatalmába kerít. Ekkor megválunk az események sodrásában az énünktől, átadjuk magunkat ennek a sürgető érzésnek, és hagyjuk, hogy birtokba vegyen. Ez nem a a nem, a talán, hanem az igen mezsgyéje.

Itt vagyunk legmélyebben önmagunk, és fontos, hogy mindvégig önmagunk maradjunk.

Legyenek ezek a mi érzéseink, a mi vágyunk, a mi akaratunk, a mi érdeklődésünk, kíváncsiságunk által hajtott energia, a mi saját vonzó célunk.

Összességében átadjuk magunkat valami másnak és egyúttal a saját érzéseinknek. Védett környezetben, hiszen valami újat teremtünk. Fontos, hogy úgymond éberek legyünk, hogy ne válhassunk ezáltal manipulálhatóvá.

A magyar ellentétszótárban az odaadás párjaként a tartózkodás, hidegség, közöny, részvétlenség, nemtörődömség, érdektelenség szavak vannak társítva.

Társas lények vagyunk, így rosszul tűrjük, ha a másik oldal cselekedeteivel, bánásmódjával illetnek minket. Azt is rosszul tűrjük, ha ilyennek érezzük magunkat, mert ezek mindenképpen hosszan tartó jelenlétükkel elválasztanak, és kirekesztenek. Az odatartozás érzését tagadják meg és ezt mi is, mint emberi lények a lelkünkben boldogtalanságként éljük meg.

Tehát valójában nem akarunk a másik oldalon lenni sem így, sem úgy. A megoldás, ne féljünk az egyik oldaltól, gyakoroljuk az odaadás cselekedetét, és tökéletesítsük arra a formára, olyan tartalommal töltsük meg, ami a saját “jó Lelkiismeretünkkel” karöltve Rólunk szól és Mások is gazdagodhassanak általa ha szeretnénk. Legyünk éberek a határok meghúzásánál, és az adok-kapok egyensúlyának látásával, láttatásával haladjunk előre az Életben.

Hogy ne kerüljünk az elvakultság hálójába 🙂 mert kezdődik megint minden elölről, nem érezzük jól magunkat a Saját Életünkben.

Nyissuk ki az ajtót, van rajta kilincs, és teremtsünk, hagyjuk hátra azt amit kell, barangoljunk bátran, felkészülten a Saját Életünkben:)

Rózsa